Álarc
Hasadó hajnal ragyog le rám,
magányosan ülök a tó partján.
Pillanata töredéke, hirtelen,
egyszer csak ott terem mellettem.
Kedvesen azt kérdi, hogy vagyok,
Mire én csak vállat vonogatok.
Hajthatatlan, egyre csak faggat,
"Békén engem már senki sem hagyhat?"
Hogyan? Mikor? Miért? Meddig?
Elegem van, tűrtem, de csak eddig.
Szóhoz jutva próbálom elzavarni,
Ám rájövök, kénytelen vagyok elfogadni.
Őt, ki kérdez, s rajtam átlát,
Zavar, hogy nem hordhatok álcát,
Pedig olyan jó mögé elbújni,
S a világot odakint hagyni.
De hát nem megy, Előtte lehetetlen,
Félve ugyan de önmagam leleplezem.
Felfedem ki vagyok, mi rejlik bennem,
Ő meg figyelmesen követi tekintetem,
Órák múltán, szép lassan befejezem,
Szeretetét pedig csodálkozva felfedezem,
Látom Ő így is szeret, egyszerűen,
Valójában én is így vagyok nagyszerűen.
Most ketten ülünk némán,
a ringatózó tó partján.
Álarcom immár a tó fenekén lapít,
Így a felkelő nap ragyogja be arcom,
az IGAZIT!
magányosan ülök a tó partján.
Pillanata töredéke, hirtelen,
egyszer csak ott terem mellettem.
Kedvesen azt kérdi, hogy vagyok,
Mire én csak vállat vonogatok.
Hajthatatlan, egyre csak faggat,
"Békén engem már senki sem hagyhat?"
Hogyan? Mikor? Miért? Meddig?
Elegem van, tűrtem, de csak eddig.
Szóhoz jutva próbálom elzavarni,
Ám rájövök, kénytelen vagyok elfogadni.
Őt, ki kérdez, s rajtam átlát,
Zavar, hogy nem hordhatok álcát,
Pedig olyan jó mögé elbújni,
S a világot odakint hagyni.
De hát nem megy, Előtte lehetetlen,
Félve ugyan de önmagam leleplezem.
Felfedem ki vagyok, mi rejlik bennem,
Ő meg figyelmesen követi tekintetem,
Órák múltán, szép lassan befejezem,
Szeretetét pedig csodálkozva felfedezem,
Látom Ő így is szeret, egyszerűen,
Valójában én is így vagyok nagyszerűen.
Most ketten ülünk némán,
a ringatózó tó partján.
Álarcom immár a tó fenekén lapít,
Így a felkelő nap ragyogja be arcom,
az IGAZIT!
Megjegyzések