Életképek

Ma a kezembe került Paul Young könyve, A viskó. Pár éve mikor magyarul is megjelent, nagy volt körülöttem is a "viskó láz", de engem valahogy nem ragadott magával. Akkor úgy döntöttem én ebből most kimaradok, nem akartam elolvasni, mert...hát csak úgy... De ma mikor megláttam Johanna táskájában, aki épp készült visszaadni Zsuzsának a könyvet, valahogy nem hagyott nyugodni az a kérdés, hogy "miért ne?". Gyorsan meg is kaparintottam magamnak, aminek a következménye az lett, hogy az imaházból hazajövet már az ágyam szélén bújtam könyv lapjait. Mostanra már befejeztem az olvasást. Az első pár tíz oldal egészen magával ragadott, jó volt újra olvasni, hisz elég rég engedtem meg már magamnak azt a luxust, hogy regények által a fantáziavilágomba burkolózva töltsem el az időmet. A történet egészen hihető, s a főhős is szerethető ... az elején. Majd kezdett nekem egy kissé eltorzulni a könyv mondanivalója. Az nem zavart, hogy Isten fekete nőként volt ábrázolva, ezt még úgy,

Betlehem fölött ragyogó csillag napkeleti bölcsnek utat mutat.  Sötét éjben csak fénye világít,  keresőt vezet Krisztus jászoláig. Hát neked van-e fényed ragyogó, amely szüntelen Krisztusra mutató? Világa vagy-e ennek a világnak, hogy mások is Jézusra találjanak? Csillag vagy-e mely világít szüntelen, hogy életed sohase legyen fénytelen? Ha félsz, vagy túl sokáig vársz, a világra borulhat a sötét gyász. Hát ne engedd kihunyni fényed, ha Krisztusé egész lényed. Légy betlehemi csillag te is, ki másokat a kereszthez segít!

        A diktatúrában a szólásszabadság a hatalmon levők véleményére korlátozódott. A demokratikus állam más, itt igenis létezik a szabad szólásszabadság ( mondjuk ), az már más kérdés, hogy most a többség véleményét kell osztanod, hogy minden jogod meglegyen ahhoz, hogy kimond amit gondolsz ( vagy épp mindenki más is gondol ) s biztonságban élhess ne csak mielőtt szólsz, hanem még utána is. A szólásszabadság tehát létező dolog, a szólás utáni szabadság már nem mindenütt. Természetesen mindezek ellenére meg van engedve, hogy szembe ússz az árral, vagy épp te legyél a fekete bárány … de vállalod? Mert ugye mindenki bőszen hangoztatja, hogy szólásszabadsággal rendelkezik, csak az a baj, hogy ez a bizonyos „mindenki” nem él vele. S akkor kérdem én: mi értelme? De, hogy épp ennyire cinikus ne legyek témán belül új bekezdést kezdek, nyitok vagy ahogy tetszik.         Mennyire lehet informált a XXI. századi ember? Mert ugyebár a szólásszabadság velejárója a szabad tájékozódás, informác

Háborgó tenger, vihar mi bennem dúl, felkavar. Szívem nyugtalan, fájdalom gyötör, mind hiába az a rengeteg gyönyör Nem vigasztal baráti szó, ölelés, bánatos szívemnek ez csupán kés döfés. Terhem alatt én összeroskadok, mikor hallom:"Én nyugalmat adok!" Összetörten tekintek fel az égre, ahonnan szerető Megváltóm néz le.   Becsukom a szemem s érzem fölemel Szorosan magához von és megölel. Rám néz s mondja, mutatja SZERETLEK! Én meg sírva csupán annyit: KÖVETLEK!     Föleszmélek, kinyitom a szemem, Végre békesség lakik bennem. Hisz csak mi vagyunk ketten, Én, Istennel csendben.                    (Lelkem nem bántja már e világ zaja. Egy célom van: megérkezni Hozzá haza.)

Hasadó hajnal ragyog le rám, magányosan ülök a tó partján. Pillanata töredéke, hirtelen, egyszer csak ott terem mellettem. Kedvesen azt kérdi, hogy vagyok, Mire én csak vállat vonogatok. Hajthatatlan, egyre csak faggat, "Békén engem már senki sem hagyhat?" Hogyan? Mikor? Miért? Meddig? Elegem van, tűrtem, de csak eddig. Szóhoz jutva próbálom elzavarni, Ám rájövök, kénytelen vagyok elfogadni. Őt, ki kérdez, s rajtam átlát, Zavar, hogy nem hordhatok álcát, Pedig olyan jó mögé elbújni, S a világot odakint hagyni. De hát nem megy, Előtte lehetetlen, Félve ugyan de önmagam leleplezem. Felfedem ki vagyok, mi rejlik bennem, Ő meg figyelmesen követi tekintetem, Órák múltán, szép lassan befejezem, Szeretetét pedig csodálkozva felfedezem, Látom Ő így is szeret, egyszerűen, Valójában én is így vagyok nagyszerűen. Most ketten ülünk némán, a ringatózó tó partján. Álarcom immár a tó fenekén lapít, Így a felkelő nap ragyogja be arcom, az IGAZIT!

Néma csönd van, üres a temető Közepén egyetlen sivár sírkő. Körülötte sok díszes márványlap. Rideg testek nyugszanak a föld alatt. Egyedül vagyok és hallgatok, Egy szál virágot szorongatok Bámulom a kopár sírkövet Erőtlenül felé közeledek. Virágom elhelyezem és némán sírok, Zokogó szívem körülveszik a sírok. Tomboló orkán bennem a fájdalom, Szerettem immár többé nem láthatom. Villámként hasít belém a tudat Kit keresek nincs is a sír alatt. A lelke Atyjához a Mennybe szállt, Mit e földi létben annyira várt. Szomorú vihartépte szívemben Helyére kerül minden csendben. Az orkán okozta kár után Felragyog szívemben a napsugár. S egész lényem újra pompába öltözik, Várja míg Megváltójához ő is hazaköltözik. (Veress Mirjám, Érszőllős,  2014.08.14)