szombat, augusztus 8

A második IGEN


2010. május 8-án mondtam először IGEN-t, Istennek. A bűneimet addig már többször megvallottam neki, de csak ekkor tudtam őszintén kimondani életem legmeghatározóbb igenét, a „Követsz-e engem?” kérdésére. Azóta van új életem, azóta élem a világon a legboldogabb életet. Csodálom Isten kegyelmét, hatalmát és vezetését. Azóta vágyom tisztán élni minden nap, hozzá hű maradni örökre. Azóta vágyom arra is, hogy Isten válasszon nekem társat, s ne én magamnak. Hittem és bíztam abban, hogy Isten tudja mi, ki a legjobb nekem, mellém. Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni, bár bevallom néha nem volt könnyű várni.
Az a típusú lány voltam, vagyok, akinek elvárásai vannak. S most nem egy 100 pontos listát kell elképzelni kék szemmel, szőke hajjal és fehér lóval, hanem amolyan alapelveket, melyeket Isten helyez az ember lányának szívébe. Már régóta mondogatom, hogy nekem olyan férjem lesz, aki:
1 - „hívőbb”, mint én, azaz jobban ragaszkodik az Úrhoz, mint én, s mint hozzám;
2 – határozottabb, mint én – hogy tudjon vezetni engem;
3 – bölcsebb, mint én – hogy tudjon jól, jó irányba vezetni engem.
Sokan mondták, hogy magasra tettem a mércét, de én hittem, hogy valahol a világon van egy személy, akit Isten majd nekem ad, s aki mindhárom „pretenciómnak” megfelel.
Mindig voltak mellettem olyan személyek, akiket szerethettem, akik szeretettek engem, volt barátnőm, édesanyám, édesapám, voltak mentoraim és pótanyáim jobbról-balról sorakozva, ezért nem hiányzott nekem a „barát”, „pasi”, szerelem vagy, hogy is mondják ezt. Teljes életet éltem, szolgáltam Istennek, ahol, és amikor csak tudtam, sohasem unatkoztam. Mindeközben azért tudatosan, de nem rendszeresen, imádkoztam azért, hogy majd csak akkor és csak abba legyek szerelmes, akit Isten rendel nekem.
Aztán egyszer csak, úgy másfél éve, azon kaptam magam, hogy egy fiú beférkőzött a gondolataimba. Nem a szívembe, csak az elmémbe, de az nekem már épp elég volt ahhoz, hogy pánikba essek: „Most akkor mi lesz? Én nem akarok szerelmes lenni!”. Ráadásul a kétségbeesésemen az sem segített, hogy ez a fiú, aki most már igazából fiatalember, évekkel ezelőtt elmondta, hogy szimpatikus vagyok neki. Amire én, mint egy cserfes kislány, közöltem vele, hogy felejtsen el, tartsa meg a 3 méter távolságot és ne nézzen rám. Édesanyámnak pedig a következőket mondtam akkor: „Ez a fiú, amúgy sem felel meg egyik alapelvemnek sem, nem is hívő, nem is bölcsebb és nem is határozottabb, mint én, sőt még csak nem is tetszik.” (Elég kegyetlen tudok lenni, mi?)
Szó, ami szó, rendesen kétségbe voltam esve attól, hogy egyre többet gondolok arra az emberre, akire igazából nem is akarok. Egy fél év alatt ő megtalálta az utat az elmémtől a szívemig, miközben felismertem azt is, hogy az évek alatt megtért, újjászületett ő is, sőt láttam rajta, hogy Istent szereti és szolgálja, azt is, hogy bölcsé vált, és igazából határozott is, mégis hevesen tiltakoztam az ellen, hogy bármit is érezzek iránta. Nem láttam idejét, se értelmét az egésznek. Nem udvarolt, nem nézett rám szépen, igazából sehogy se, nagyon úgy tűnt, hogy megfogadta az évekkel azelőtti tanácsomat. Mégis egyre inkább kötődtem hozzá, egyre inkább tetszett nekem.
Tavaly ilyenkor ismertem be magamnak, hogy igen, szerelmes vagyok. Nem volt könnyű főleg azok után, hogy sokáig határozottan, túl határozottan és bőszen, vallottam, hogy „egy lány, ha nem akar, nem lesz szerelmes.” Előítélet is volt bennem bőven addig mások felé, Isten össze is tört ezért. Volt mit megbánnom. De jó volt megtapasztalni, hogy Ő nem csak megsebez, hanem be is kötöz.
Az önmagamnak való beismerés után, kitartóan imádkoztam azért, hogy Isten vegye el tőlem ezeket az érzéseket, gondolatokat, mégis válaszként „csak” annyit kaptam, hogy „elég neked az én kegyelemem”. Valamint azt, hogy:
 „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”  (Ézsaiás 55:8-11)
Beszélgettem olyan emberekkel „lelki édesanyákkal”, akik sokat segítettek nekem abban, hogy jól harcoljak. Nem volt könnyű hisz egy városba jártunk egyetemre, ugyanabba az imaházba jártunk ifjúsági alkalmakra ott is, itt is. Láttam őt, de az „Áldjon meg az Úron!” kívül nem sokat beszéltünk, talán csak annyit, amennyi egy csoportbeszélgetésen elhangzott közöttünk. S még így is, egyre jobban megismertem, megszerettem.
Szilveszterkor mikor igét kértem az Úrtól erre az évre, kettőt is kaptam. Egyik a szolgálatra való felhívás, még nagyobb elköteleződés Mellette.
„Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből." (V. Mózes 10,12)
Tudtam, hogy ez a szolgálat éve lesz nekem, az is. Hála érte.
A második, pedig a „Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok!” (Jeremiás 29:6a). Nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel így csak leírtam magamnak, borítékoltam, s úgy döntöttem ezzel most inkább nem foglalkozok. Nem is beszéltem erről.
Telt múlt az idő, s már nagyon vártam a 18 hónap leteltét. Ugyanis átlagban ennyi időt „jósolnak” a PEA („szerelemhormon”) életének az emberi szervezetben. Közben pedig elkezdődött a Tízes Tábor a Hóreben. Az ifihét harmadik napján, szerdán, nekem betelt a pohár, elegem lett. Fel voltam háborodva azon, hogy Isten miért hagy engem így, miért nem veszi el a szerelmet, … „meddig tart ez még Istenem?” – kérdeztem. Megosztottam a bánatomat azokkal, akik ismerték a helyzetem, de vigasztalást igazából csak Isten tudott adni.
„Bizony, örömmel jöttök ki, és békességben vezetnek benneteket. A hegyek és a halmok vígan ujjonganak előttetek, és a mező fái mind tapsolnak. A tövis helyén ciprus nő, a csalán helyén mirtusz nő. Az ÚR dicsőségére lesz ez, örök jelül, amely nem pusztul el.” (Ézsaiás 55:12-13) Megnyugodtam ismét. Nem számít, mi történik, meddig tart ez még, hisz az Úr dicsőségére lesz, s tulajdonképpen nekem ez a vágyam: az Ő dicsőségére élni.
Pár nappal később, szombaton, pedig a fiatalemberem, István elém állt. Félrehívott beszélgetni. Elmondta, hogy szerelmes, hogy Isten meggyőzte őt arról, hogy engem neki rendelt, s szeretné, ha a felesége lennék. Imádkoztunk, majd azt mondtam, kérni fogom én is Isten vezetését, s ha választ ad Ő, akkor majd ismét elém állhat és felteheti nekem A kérdést.
Próbáltam én higgadt maradni ezek után, de nagyon nem ment, viszont sokat segített az, hogy voltak körülöttem olyan személyek, akik mellettem álltak. Még aznap délután Isten eszembe juttatott egy számkombinációt: 8117. Nyolcadik hónap elsején történt a lánykérés, elsején, amikor Virág húgom betöltötte a hetedik életévét. Elmentem imádkozni, igét olvasni. Tudtam, hogy a válasz, amit kapok, s amit tovább kell adnom, a Biblia nyolcadik könyvének első részében lesz, mégpedig a tizenhetedik versben.
Először nem mertem kinyitni oda a Bibliámat, inkább olvastam pár Zsoltárt, végül mégis erőt vettem magamon, s ezt olvastam:
„(Mert ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem.) Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az ÚR most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1:16-17)
Ez nem lehet igaz, itt valami tévedés van. Nem, nem, nem.” – mondogattam, s nem azért mert nem szerettem volna, hogy igaz legyen, hanem, mert nem tudtam elhinni.
S akkor azt gondoltam, „ Ááá, biztos az Újszövetség nyolcadik könyvét kell kikeresnem!”. Odalapoztam, s ott meg ez várt:
„Amikor tehát ezt akarom, vajon könnyelmű vagyok-e? Vagy amit tervezek, emberi módon tervezem, vagy hogy énnálam az „igen” egyszersmind „nem” is? Isten a tanúm, hogy beszédünk nálatok nem volt „igen” és „nem”.Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, akit közöttetek mi, tudniillik én, Szilvánusz és Timóteus hirdettünk, nem lett „igen”-né is meg „nem”-mé is, hanem az „igen” valósult meg őbenne. Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk. Aki pedig minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, Isten az. Ő pecsétjével el is jegyzett minket, és a Lélek zálogát adta szívünkbe.” (2. Korinthus 1:17-22)
Nekem ez még mindig nem volt elég, valami hiányzott a teljes békességhez. Némi fáziskésés, és imádkozás után. Utoljára azt fogalmaztam meg magamnak, hogy ha a 81. zsoltárnak van 17 verse, akkor az már jelent valamit. Megnéztem: pontosan 17 verse van, olvasni kezdtem, s mikor ahhoz a mondathoz értem, hogy „válaszoltam neked a felhőből” teljes békességet kaptam, s olyan szerelmet, ami bizton állítom, nem múlik el 18 hónap után.
Nagy örömömben már azonnal választ is adtam volna, de van nekem egy józan és bölcs édesapám, akinek a tanácsára megvártam a csütörtököt, a táborozás utolsó napját.
Hétfőn elmondtam Istvánnak, hogy csütörtökön elhívhat sétálni. El is hívott, már korán reggel. Megint elmondta, hogyan győzte meg őt az Úr, s hogy a szombati nap óta, csak még jobban megerősödött ebben. Majd a forráshoz érkezve letérdelt elém, megfogta a kezemet (először), s megkérdezte: „Mirjám, leszel a feleségem?”. Én pedig örömmel mondtam ki életem második meghatározó IGEN-ét, majd Ruth vallomását. Azután leültünk, s előadtam én is, hogyan vezetett engem Isten.
Majd pedig a délelőtti alkalmon, búcsúzóul bejelentettük, hogy Isten minket egymásnak teremtett, bizonyságot tettünk. Még közös kép is készült rólunk hazafelé jövet. Azóta pedig nem győzök mosolyogni és a kérdésekre válaszolni.
Még csak annyit, hogy én jelenleg boldog vagyok és nagyon szerelmes. Hiszem, hogy java még csak ezután kezdődik s, hogy ez napról napra csak szebb lesz.






Nincsenek megjegyzések: