Életképek

Háborgó tenger, vihar mi bennem dúl, felkavar. Szívem nyugtalan, fájdalom gyötör, mind hiába az a rengeteg gyönyör Nem vigasztal baráti szó, ölelés, bánatos szívemnek ez csupán kés döfés. Terhem alatt én összeroskadok, mikor hallom:"Én nyugalmat adok!" Összetörten tekintek fel az égre, ahonnan szerető Megváltóm néz le.   Becsukom a szemem s érzem fölemel Szorosan magához von és megölel. Rám néz s mondja, mutatja SZERETLEK! Én meg sírva csupán annyit: KÖVETLEK!     Föleszmélek, kinyitom a szemem, Végre békesség lakik bennem. Hisz csak mi vagyunk ketten, Én, Istennel csendben.                    (Lelkem nem bántja már e világ zaja. Egy célom van: megérkezni Hozzá haza.)

Hasadó hajnal ragyog le rám, magányosan ülök a tó partján. Pillanata töredéke, hirtelen, egyszer csak ott terem mellettem. Kedvesen azt kérdi, hogy vagyok, Mire én csak vállat vonogatok. Hajthatatlan, egyre csak faggat, "Békén engem már senki sem hagyhat?" Hogyan? Mikor? Miért? Meddig? Elegem van, tűrtem, de csak eddig. Szóhoz jutva próbálom elzavarni, Ám rájövök, kénytelen vagyok elfogadni. Őt, ki kérdez, s rajtam átlát, Zavar, hogy nem hordhatok álcát, Pedig olyan jó mögé elbújni, S a világot odakint hagyni. De hát nem megy, Előtte lehetetlen, Félve ugyan de önmagam leleplezem. Felfedem ki vagyok, mi rejlik bennem, Ő meg figyelmesen követi tekintetem, Órák múltán, szép lassan befejezem, Szeretetét pedig csodálkozva felfedezem, Látom Ő így is szeret, egyszerűen, Valójában én is így vagyok nagyszerűen. Most ketten ülünk némán, a ringatózó tó partján. Álarcom immár a tó fenekén lapít, Így a felkelő nap ragyogja be arcom, az IGAZIT!

Néma csönd van, üres a temető Közepén egyetlen sivár sírkő. Körülötte sok díszes márványlap. Rideg testek nyugszanak a föld alatt. Egyedül vagyok és hallgatok, Egy szál virágot szorongatok Bámulom a kopár sírkövet Erőtlenül felé közeledek. Virágom elhelyezem és némán sírok, Zokogó szívem körülveszik a sírok. Tomboló orkán bennem a fájdalom, Szerettem immár többé nem láthatom. Villámként hasít belém a tudat Kit keresek nincs is a sír alatt. A lelke Atyjához a Mennybe szállt, Mit e földi létben annyira várt. Szomorú vihartépte szívemben Helyére kerül minden csendben. Az orkán okozta kár után Felragyog szívemben a napsugár. S egész lényem újra pompába öltözik, Várja míg Megváltójához ő is hazaköltözik. (Veress Mirjám, Érszőllős,  2014.08.14)