szerda, június 3

Tökéletesség

Tökéletes életem van. Mármint nem én vagyok tökéletes (jaj, dehogy), hanem mindaz, ami körülvesz. Ezt most nem dicsekvésként, nagyzolásként mondom, hanem mert így van, és ezért hálás vagyok, mert amúgy nem érdemlem. Minden olyan csodálatos körülöttem. Hívő családba születtem, a gyülekezetben nőttem fel. Szerető szüleim vannak, akik az életre nevelnek, tanítanak. Van egy "csomó" testvérem, ami az egyik legjobb dolog a világon. Vannak barátaim, ifjúságom, gyülekezetem. Középiskolában diákelnök voltam, a tanárok kedvence, élveztem az egészet. Most egyetemre járok. Évfolyamelső vagyok, mindig minden vizsgám sikerül, ráadásul jól. A nagyszüleimnél lakhatok, közel az egyetemhez. Anyagi javakban sem szenvedek hiányt, sőt el vagyok halmozva velük. Sorolhatnám még azt a rengeteg jót, amivel körül vagyok véve, de mind közül a legfontosabb az, hogy van egy Istenem, van hitem. Hitem, ami nagyon sokaknak nincs. A legnagyobb problémáim is eltörpülnek másokéhoz képest, s a gonosz világból eddig nem sokat tapasztaltam, még külső szemlélőként sem. Mindaz a nehézség, vagy fájdalomnak nevezhető érzés, mely utolért eddig, mostanra már homályos, tehát nem volt eget verő már akkor sem. A halállal is csak tavaly szembesültem először... Na, de most komolyan, ennél jobb életem már nem is lehetne.
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért nekem jutott ez a rengeteg áldás, vagy, mondjuk miért nem egy etióp kisgyereknek születtem valahol Afrikába? 
Mikor ezen gondolkoztam, féltem is, amiatt, hogy egyszer ennek vége lesz. Bennem volt ez a "túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" érzés, ami megrémített. Hisz még fiatal vagyok, bármi megtörténhet, elüthet egy busz, lebénulhatok, elveszíthetem a szüleimet, meghalhat majd a gyerekem stb. - gondoltam. Nyilván butaságnak hangzik, talán az is, mégis megfordultak a fejemben ezek, meg a hasonlók. Ez a félelem egyébként nem uralta le az életemet, a mindennapjaimat (hisz akkor nem lenne tökéletes életem), csak néha előjött.
Aztán egyik alkalommal, mikor újra elém került az az ige, amit a megtérésemkor kaptam, mindez elmúlt. Még néha sem jönnek elő a gondolatok. Miért? Azért, mert Isten nekem azt mondta:
"Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik: milyen kincs az igazi béke. Jóra fordítom Júda és Izráel sorsát, újjáépítem őket, hogy olyanok legyenek, mint régen. Megtisztítom őket minden bűnüktől, amelyeket elkövettek ellenem; megbocsátom minden bűnüket, amelyeket elkövettek ellenem, amikor elpártoltak tőlem. Ez a város hírnevet, örömöt, dicséretet és tisztességet szerez majd nekem a föld minden népe előtt, ha meghallják, hogy mennyi jót teszek velük. De rettegni és reszketni is fognak, ha látják, mennyi jót és milyen békességet adok nekik." (Jeremiás 33: 6-9)
Azon a bizonyos szombati napon, mikor újjászülettem, a 7-8 igeversek maradtak meg bennem leginkább, de többit sem felejtettem el. Azóta is tapasztalom az Úr gyógyító erejét, tisztogatását, építését az életemben. Érzem a békességet, amit Tőle kapok. A 9-es igeverset, pedig a legutóbbi újraolvasáskor érettem meg csak igazán (talán még ennél is jobban fogom érteni egyszer?!?). 
Egyrészt rájöttem, hogy ez a "reszketés, rettegés" dolog rám is vonatkozhat, nem csak azokra, akik látnak. Másrészt megértettem, hogy nincs okom rá, hisz mindazt, ami körülvesz Istentől kaptam, aki megígérte, hogy békességem és örömöm lesz. Nincs okom félni bármilyen rossz dologtól, amely hirtelen csap le rám, mert ha megtörténne is, békességet és örömöt kapnék mellé Istentől, s akkor is tökéletesnek érezném az életemet. Tehát boldog vagyok és hálás. Nem tudom és nem értem miért pont én kapom ezt a sok jót Istentől, de azt tudom, hogy ezt a rengeteg "tökéletességet" az Ő dicsőségére akarom felhasználni. Ámen!

...hmmm...

Nincsenek megjegyzések: