hétfő, május 11

a hétvégémről

Péntekre munkafüzet szerkesztést (a gyerekklubra) és tanulást terveztem. Tanulást, mert itt a nyakamon ez a számonkérős időszak, egy hét múlva két megajánlott jegyes zh-m lesz, és egy 8-10 oldalas beadandót is le kell adjak. Végül csak a munkafüzet szerkesztést sikerült megvalósítani. Több, mint 3 órámba telt az egész … azért, mert miután már majdnem befejeztem, egyszerűen bezáródott a program, amit használtam, és a teljes munkám odalett. Kénytelen voltam újrakezdeni mindent, miután a tehetetlenségemből fakadó sírást leküzdöttem. Amint végeztem ezzel még maradt egy kis időm összepakolni és édesanyámmal elindulni vásárolni, majd haza. Estére már a fejem is megfájdult, de gondoltam reggelig kipihenem, valamennyire sikerült is. Délelőtt a klubban voltam. Nagyon szeretem a gyerekekkel való csoportbeszélgetéseket, jó velük lenni, a klub ezen a részét kedvelem a legjobban. Most a hobbitevékenységgel én készültem, vagány volt együtt kézimunkázni a nagyobbakkal, csak a végére már nagyon fájt a fejem, s nem voltam túl jól, ezért igazából az utolsó részét a klubnak, a biblialecke leadását már kihagytam. A szombati nem jól levésemnek a következménye az lett, hogy szombaton se tanultam. Délután muffint sütöttem a fiataloknak estére. … jaj tényleg együtt filmeztünk szombat este ifi után, nálunk. Olyan jó volt, hogy vasárnap este is megismételtük ezt. Nagyon élveztem…tük. Remélem szokássá válnak az ilyen fakultatív tevékenységek is. :D
Vasárnap nem voltam zeneórán. Mostanában ritkán megyek. Igazából nagyon sokat jelent nekem az a plusz egy óra otthon, a többiekkel. Békességem is van efelől, így már nem zavar mások piszkálódása emiatt.
Egy másik jelentősebb esemény számomra a hétvégéről egy vasárnap esti csoportos beszélgetés volt. A klubos tanítók közül páran keveslik a klubban végzett tevékenységem, s nem tetszett nekik, hogy szombaton haza mentem a befejezés előtt (pedig amúgy szóltam FM-nek). Igazuk van abban, hogy tényleg kevesebbet vállaltam az utóbbi időben, mármint nem adtam le biblialeckét, nem készültem előre. Tényleg kevesebbet vállalok, pedig igyekszem, nagyon, ezért vállaltam a munkafüzet készítést is (amit most a vizsgaidőszak kezdetével lassan átadok Juditnak, aki, mint testvérem a segítségemre van, hálás vagyok érte) csak mindenre nem telik az időmből és az energiámból sem. Nagyon szeretnék teljesen részt venni minden szolgálatban, de nem megy. S erre márciusban jöttem rá. Mindent nem lehet, kell legyen prioritás az általam felvállalt feladatkörök között. Azt helyezem előre, amit Isten rám bíz, amit igazán rám terhel, ahol nagyobb szükség van rám. Így az egyik legfontosabb a „listámon” a lánykör, a lányok közötti szolgálat, ami valójában nem is csak a lánykörök megtartásában merül ki. Fontos a tanulás is, fontos ez hosszútávon. Aztán sok energiámat elnyeli az itteni beilleszkedés, szeretem, élvezem, de nem olyan könnyű ez nekem, mint ahogy az kívülről látszik. Így mikor haza megyek regenerálódni szeretnék a gyülekezetben, az ifin, a családban… szükségem van a feltöltődésre, erre is márciusban jöttem rá. Emellett viszont nem akarom elhanyagolni a klubos szolgálatot sem: (1) mert szeretem, és (2) mert nem akarom „egyedül” hagyni a többieket. Ezért is lepődtem meg a reakciójukon, azt hittem ők is látják azt, amin átmegyek, s megértik. De igazából honnan is tudhatnák, hisz még nem voltak ilyen helyzetben. Nekem se volt túl sok elképzelésem az egyetemista élet(em)ről korábban. Megértem azt, hogy elvárásaik vannak, hisz nekik csak az tűnhet fel, hogy én hétköznap nem vagyok otthon, hétvégén meg egyébként igen. (ami amúgy igazából több erőfeszítést igényel, mint itt maradni, s itt pihenni; könnyebb lenne havonta csak egyszer hazajárni (bár a gyülekezeti alkalom otthon mást jelent, mint itt; és a család is sokat jelent, meg írtam, hogy az ifi is), de ebbe most nem megyek bele jobban). Szóval inkább az esett rosszul, hogy tulajdonképpen nem a szemembe lett először megmondva a sérelem; a klubvezető mondta el a beszélgetésen. … bár örülök, hogy végül a felszínre tört ez is, mert ez meg jó.
Elég elkeseredettre sikerült a bejegyzésem második fele, pedig nem haragszom, nem, egyáltalán nem, csak egyszerűen jól esett kiírni azt, ami bennem van, meg hát elgondolkoztatott ez az eset. A lényeg, hogy végül nekik is elmondtam: „ennél többet nem tudok vállalni, és sajnálom”. Most békességem van, tudom, hogy, amit Isten rám bízott azt végzem, s elsősorban Neki akarok megfelelni. A többiekért meg imádkozom, erőért a szolgálatukhoz, s megértésért felém.  

Nincsenek megjegyzések: