kedd, január 6

1 éve már,

hogy hiányzik. Olyan hihetetlen számomra még mindig, hogy nincs többé velünk, nem látom többet itt. Valahogy mindig azt várom, hogy egyszer csak megjelenik és minden olyan, mint rég, álmaimban így is van, csak azokból mindig felébredek. Hiányzik az, hogy megöleljem, az, hogy beszélgethessek vele, hogy együtt imádkozzunk, hogy imádkozzon értem, hogy megkérdezze, hogy vagyok, az is, hogy csak felém forduljon és azt mondja, "Mirjám, milyen jó, hogy születtél, de még jobb, hogy újjászülettél", igen, a hangja nagyon hiányzik, meg az is, hogy nálunk töltse az evangélizációs időszakot, hogy a szobámban aludjon és, hogy felolvashassak neki a Bibliából. Felsorolni sem tudom mindazt amit tőle kaptam, és már nem jut belőle több nekem. Annyi emlék maradt utána, amit leszerettem volna írni, de soha nem sikerült szavakba önteni mindazt, ami nem csupán esemény, hanem érzelmekkel teljes valódi emlék.
Többször nekifutottam annak, hogy leírjam mindazt, ami bennem kavargott, akkor mikor szemebsültem a haláll(áv)al, de a puszta tények közlésén kívül nem futotta többre. Talán ez az egyik olyan írás, ami a "legjobban" sikerült, de ez is hiányos.

"Kémia felmérőről jöttem ki mikor megkaptam Beáta sms-ét, melyben azt kérdezte „Ti mikor mentek a Hargitára?”. Nem értettem miért kellene megint odamenni, hiszen pár napja jöttük csak haza, így felhívtam, mire ő csak annyit mondott, „Hát te nem tudod? Tata hazaköltözött.” Nem ért váratlanul, mégis hihetetlennek tűnt. Egyszerűen csak hirtelen megnyomtam a piros gombot a telefonomon, és azt sem tudtam épp merre megyek, kétségbeesetten körbejártam az iskolát, az udvart, majd végre elindultam a buszmegálló felé. Nem sírtam, csak bámultam magam elé, s közben a fejemben cikáztak a gondolatok. A kapun belépve viszont elkapott a sírás, egyenesen a szobámba tartottam, hogy a párnába fúrja a fejem és csak sírjak. Majd megjelent Judit vörös szemekkel, utána édesanyám is. Az egész házban nyomasztó csend honolt, és én gyengének és kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy ezzel most szembenézzek. Összeszedtem magam és lementem édesapámhoz az irodába, akit miközben megöleltem csak annyit mondott: „Mirjám, legyél erős!”. Ezután többet nem sírtam. Ott tudtam lenni a kicsik mellett, mikor hazajöttek, édesanyám mellett mikor édesapám elutazott. Erős lettem. Mindössze kétszer gyengültem el ezután, először aznap este, mikor megint ágyba kerültem és egyedül maradtam, akkor megint sírni kezdtem … majd abbahagytam, vagy csak elnyomott az álom. Másodszor, pedig a temetés napján, mikor egyedül siettem fel a lakáshoz a kisgyermekek után, ekkor történt az, hogy Novák Zsolt elkapott nehogy összeessek, és azt mondta imádkozik értünk, értem. Az megint erőt adott...

Igazából azóta már sokszor sírtam, de mindig igyekszem vidám lenni, mert:

”Mirjám, legyél mindig vidám, és hűséges az Úrhoz!” - ezeket a szavakat suttogta miközben átölelt, utoljára. Éreztem, hogy az utolsó volt mindez, ezért hosszan, szorosan öleltem, de hogy magamat mégis megnyugtassam búcsúzóul hozzáfűztem azt, hogy „még találkozunk”, amire csak egy halk „meglátjuk…” és mély csönd volt a válasz. Én rögtön rá akartam vágni, hogy „De hát a Mennyországban találkozunk”, de nem volt erőm ilyet mondani, és igazából nem is akartam elhinni, hogy majd csak ott ölelhetem meg legközelebb, így csak elengedtem a kezét és elindultam.
Nem könnyű mindig vidámnak lenni, főleg ha a hiányát érzem, látom, de erre törekszem, miközben haladok én is egyenest a cél felé, az én Megváltómhoz, akinek jobbján, majd őt is viszont láthatom.


 Akkor lett igazából valamivel könnyebb, mikor Margittán bizonyságot tettem arról, hogy Isten velem volt, van; s, hogy mindennek meg van az ideje. "Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak" (Préd. 3:2). Mikor rádöbbentem arra, hogy most van az ideje annak, hogy én is Istent szolgáljam teljes erőmmel, hogy lelkeket mentsek, hogy beálljak a harcba. Akkor találtam meg ezt az éneket is (most látom, hogy azóta törölve lett a youtuberól, még jó, hogy lementettem) ... https://www.youtube.com/watch?v=e9fseGPMARU&index=1&list=UUYXiFhN30fNCnCAlqmogLFA Tisztán hallom, ahogy tata is énekli "az aratás munkája nagy, de velünk van Istenünk, az Ő nevében győztesek leszünk".

Igen győztesek, ő már győzött, és én is győzni fogok. Ámen


 

Nincsenek megjegyzések: