szombat, november 29

Felejtős nap

Vizsga letudva. Ma délelőtt elsőként adtam elő a Bibliai leckémet (A vak Bartimeus). Atilla (így írja a nevét :D) "bácsinál" vizsgáztam, és nagyon jól esett mikor a végén azt mondta, hogy"látszik, hogy édesapád lánya vagy, az Úr áldja meg a tehetséged és a szolgálatodat" (meg még sok dicséret, de ez maradt meg, mert szeretnék édesapámra hasonlítani). Szóval hamar túl voltam rajta és "izgulás" nélkül figyelhettem a többieket. Jó volt.
Áldásos volt ez a pár hét, úgy információ szerzés, mint lelki növekedés szempontjából.
Édesanyámék tegnap elutaztak a böjthétvégére. Szerettem volna én is megint velük tartani, de a mai vizsga visszatartott.
Délután mostam (vagyis mosattam a mosógéppel) és a kicsikkel játszottam a számítógépen (bomberman és golf) ... még én is elcsodálkozom azon, hogy mikre rá nem lehet engem venni.
Nem sokára megyünk Judittal ifire (fogunk kontaktozni ... juhé :D).
Holnap délután pedig az ifivel megyünk a BBSO koncertre. Bár áldott alkalom lenne.

----

Az elmúlt időben elgondolkoztam azon, hogy milyen is a felejtés . Egyrészt borzasztóan elszomorító az, hogy életünk egyes neves pillanataira, melyekről úgy gondoljuk "hát én erre biztosan emlékezni fogok húsz év múlva is", egy bizonyos idő után már nem emlékszünk. Elfelejtjük, és itt jön a csavar, még azt sem tudjuk, hogy elfelejtettük. Mert nem úgy van ám, mint mikor táborba készül az ember és indulás után hiányérzete van, majd a sátorépítés előtt eszébe jut, hogy a sátrat otthon felejtette. Nem ám. Úgy kitörlődik a memóriánkból, mintha az egész meg sem történt volna. Ez a tény sarkallt engem újból a blogírásra, de most nem ezért írok erről hanem, mert ma ifin Lippai testvér ... jaj igen édesanyámék a böjt hétvégén vannak, itthon meg különös, remélhetőleg rendhagyó ifjúsági óra volt. Lippai testvért hívtuk el ma estére, hogy tegyen bizonyságot az életéről, megtéréséről, tapasztalatairól. Áldott, érdekes alkalom volt. Az est végén süteménnyel és fényképek készítésével ünnepeltük meg Zsuzsa 17. születésnapját, amit a szemöldökszedés és a hosszas, nevettető kontakt játék követett ("kalapácsa van és gyűlésekre jár =  bíró".... amúgy az itthoni játékokból Napsi: "szemjösz- szösz", Magyarul gondoltad a szót? "nem, görögül(alfa)", Jémi: "kulant- kukkant", Bocskorék "tedd, hozzá, hogy -ság")...
Nos kissé eltértem a témától, de ellenállhatatlan kényszert éreztem a fentiek leírására, főleg, hogy a felejtésről írok. Hisz ezek olyan események, kifejezések, amin sokat szórakoztunk az utóbbi időben, kár volna hagyni, hogy elnyelje őket a felejtés fekete lyuka.
Szóval oda akarok kilyukadni, hogy Lippai testvér ma este azt mondta, hogy:
- Ha hittel kérsz valamit Istentől, azt megadja neked. Én ismerek közületek valakit, akiről biztosan tudom, hogy ezt már megtapasztalta.
- Ki az? (merült fel mindenkiben a kérdés)
- Már csak az lesz ciki, ha az sem tudja ki az, akiről szó van - nyögtem ki hangosan, bár már akkor éreztem, hogy a "vesztembe rohanok", vagyis, valószínűleg rám céloz Jancsi bácsi.
...és igen
- Pont te vagy az Mirjám. Egyszer egy bizonyságtételedben azt mondtad. "Kértem Istentől valamit, és Ő megadta nekem", már nem tudom, mi volt az a valami...nem emlékszel? 
- Nem én.
- Pedig megadta neked az Úr.
- Hát meg szokta adni, amit kérek - csúszott ki a számon hangosan. 
- Evangélizáción voltunk, te, édesapád, Gombos Miki és én ... (megint meg kell kérdezzem hogy hol), és ott mondtad. Hazafelé az autóban pedig édesapád kérdezte mit jegyeztél meg a prédikációból, és nagyon jól tudtad, sőt még azt is visszamondtad, amit én mondtam akkor az imaházban. ....és édesapád, pedig megmutatta a hangfelvételét az alkalomról. Így sem jut eszedbe?
Én meg csak ott ültem vele szemben bambán, és csak akörül forogtak a gondolataim, hogy hogyan voltam/vagyok képes ennyire törölni valamit a memóriámból (mert arra a kérdésre, hogy biztosan én voltam-e az, határozott igen volt a válasz mindháromszor).
Minden esetre érdekes az emberi agy. Én épp ezért elhatároztam: még buzgóbban szeretném (ha nem is mindent itt), megörökíteni a nem elfelejteni kívánt eseményeket, gondolatokat, s minden félét, amit épp fontosnak tartok valamikor, főként azokat a dolgokat, amiket az Úr tett velem, hisz még így is nagyon sokról elfeledkezem, vagy még csak észre sem veszem, de ha még azt is elfelejtem, amiről már bizonyságot is tettem, hát az kétségbeejtő, nem?

Végül pár kép a már maradandó estéről:




Nincsenek megjegyzések: