hétfő, július 22

Szokatlan reggelek

   Úgy gondoltam írok néhány sort a reggeleimről, amelyek inkább hasonlítanak egy tragikomédiához, mint egy fiatal lány átlagos ébredési jelenetéhez. Miért tragédia, vagy komédia? Azonnal elárulom, de kezdek mindent az elején, vagyis a lefekvéssel, mert ugyebár minden ébredés azzal kezdődik, hogy az illető egyszer csak elalszik. Érdekes ez az elalvás, észre sem veszi az ember, hogyan és miként történik, csupán akkor döbben rá az elalvás valóságára, mikor már nyitva vannak a szemei és egy másik világ, az álomvilág lehetetlen történéseinek elengedhetetlen szereplőjévé válik; vagy mikor már ténylegesen ébren van és azon tűnődik, valóban aludt, vagy csak a szem reflexmozdulatainak időtartama volt hosszabb a megszokottnál.
No de ébredés. Már sokadjára történik meg velem, hogy kakaskukorékolásra nyílnak ki a szemeim, ugyanis a kis jószág méltónak találja az ablakom alatti lépcsőt arra, hogy onnan köszöntse a felkelő nap első sugarait. Először naivan még abban reménykedtem hamar megunja és elhallgat, vagy legalább továbbáll, de mikor már huszonharmadjára zendített rá és torka szakadtából szabályosan  üvöltött, úgy döntöttem véget vetek reggeli koncertjének. Felkeltem, kinyitottam az ajtót, melyet hangos szárnycsapkodás követett, mint kiderült kis barátomnak nem én voltam az egyetlen hallgatósága. A felkelő nap látványa keltette érzés és az állatszeretetem mind eltörpült amellett a tény mellett, hogy 5 óra 3 perc volt ráadásul vakáció, tragédia. Így amit elhatároztam véghez is vittem, annak ellenére, hogy nevetséges látvány lehettem, amint próbáltam a tyúksereget élükön a kakassal a házamtól minél távolabbi helyre kergetni, komédia. Mikor már úgy gondoltam elég távol vannak az ágyamtól ahhoz, hogy álombeli eseményeimet nyugodtan folytathassam, visszatértem aludni.
Eme kora hajnali jelenség ittlétem óta legalább nyolcszor megismétlődött, utolsó alkalommal már szabályszerűen történt minden: ébredés, a remény, várakozás, az ágy elhagyása, az előadás félbeszakítása, a hallgatóság feloszlatása, majd a visszatérés, mitagadás belejöttem.
Másik fajta ébredésem, melyben már nem találtam semmi nevetségeset és mely ma már ötödjére fordul elő velem az a következő: Kis barátaim még aludtak, sötét volt én mégis felébredtem. Először bosszankodtam amiatt, hogy most semmilyen rendszert nem követhetek, ráadásul aludni sem tudok, majd ébredésem okát kezdtem kutatni. Nem volt nehéz megtalálni, mert ismét viszketni kezdett. Először csak a lábamon, de ma már a karomon is indokolatlan piros pöttyök halmaza jelent meg. Indokolatlan, mert bármennyire is kerestem a vérszívó zaklatóm sehol sem találtam. Szúnyog, pók, netán bolha? Tevődött fel bennem a kérdés, de egyik ellen sem találtam terhelő bizonyítékot. Az utóbbi éjszakát egy roppant erős illatú szúnyogirtó társaságában töltöttem, a piros pontok serege mégiscsak gyarapodott. Ha mindez történelem órán és a tanárnő füzetében történik csöppet sem bánnám, de így 4 óra 8 perckor a kezemen és lábamon elég kétségbeejtő jelenségnek bizonyul.
Tegnap képtelen voltam visszaaludni, pont vasárnap. Így fáradt voltam egészen addig, míg délután minden reggeli mulasztásom két és fél órán keresztül be nem pótoltam. 
A viszkető piros ellenségeimre, valamint azok gyártójára még mindig keresem az ellenszert, és őszintén remélem hamar megtalálom. Tehát ennyit az alvásról és az ébredésről.
---
Ma ismét sütni fogok, kakaóscsigát megint, erre van igény. Szeretek a konyhában tevékenykedni, ezzel is telik az idő és elfoglalom magam.  

Nincsenek megjegyzések: