vasárnap, május 12

Harcba szálltam

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Máté 11:28
Jó volt ezt megtapasztalni az elmúlt napokban, de kezdem az elején.
Pár hónapja édesapám elé álltam, egy pályázatról beszéltem neki, amivel egy kirándulást nyerhetek (kéthetes mozgótábort Magyarországon), engedélyt kértem arra, hogy pályázhassak. Megengedte, így boldogan fogtam neki a dolgozat megírásának. Több téma közül lehetett választani, én a Ki vagyok én?  és a Hova tartozom? kérdéseket kifejtését választottam. A dolgozat és a bemutatkozó levél megírása, valamint az ajánló levelek kézbekapása után borítékba tettem az összes irományt és postán elküldtem a megadott címre, majd vártam. Az elmúlt héten már naponta többször megnyitottam az email fiókomat, hogy láthassam érkezett-e valamilyen levelem. Csütörtök este megkaptam a választ: idén lehetőségem nyílik részt venni a 20. Magyarságismereti Mozgótáborban. Nagyon örültem, és boldogan újságoltam édesanyámnak, aki csak annyit mondott: "Várjál, édesapád még nem engedett el". Nem igazán értettem, így édesapámhoz mentem és neki is vidáman közöltem a jó hírt, de ő sem úgy reagált, mint ahogy én azt (el)vártam. Azt mondta, hogy jó, most akkor eldönthetjük, elmész-e. "Hogy hogy?"- tettem fel a kérdést, hisz nekem egyértelmű volt az, hogy ha a pályázat megírását megengedik, akkor a táborba is elmehetek. De rá kellett döbbennem arra, hogy ez nem így van. Édesapám szerint most vállt komollyá a kérdés, most kell elgondolkozni és imádkozni ezért. Bár én a pályázat megírás előtt imádkoztam az egészért (Isten csak akkor engedje meg, hogy jónak bírálják el a pályázatom, ha helyem van azon a helyen), úgy tűnt, ez nem volt elég.
Kezdtem megijedni attól, hogy mi van ha nem mehetek el, hisz már magaménak éreztem, sőt megérdemeltnek tekintettem a táborozást. Aznap este imádkozni sem mertem ezért, mert féltem a nemleges választól. Mi van, ha Isten mégsem akarja, hogy ott legyek? Pénteken és szombaton is őröltek engem ezek a kérdések.
Szombaton Vásárhelyre mentem édesapámmal ifjúsági konferenciára, ahol alkalmam adódott arra, hogy beszélgessek erről valakikkel, pontosabban a nagynénéimmel. (Köszönöm).
Rádöbbentem arra, hogy nem szabad így ragaszkodnom semmihez. Istentől kapok mindent és neki joga van afölött rendelkezni. El kell engedni had szálljon, ha az enyém úgyis visszatér, ha meg nem nincs értelme görcsösen szorongatni, hisz végül semmivé válik. Nem mondom, hogy könnyű volt kinyitni a kezem és elengedni mindazt, amiért megdolgoztam, ami jogosan megilletett, de most már boldog vagyok és békességem van. Tudom, hogy jól döntöttem.
Az elején azt hittem, sokkal jobb volna, ha édesapám kerek perec megmondaná, hogy igen vagy nem. Ne húzná ennyit az időt, ne kellene várni, hisz ez olyan nehéz, de rájöttem, hogy ha nincs ez az időszak nem futok újra Istenhez emiatt, és nem tudnék úgy örülni, ha IGEN-t kapok, valamint a NEM-et sem tudnám elfogadni, úgy mint most. Nem tudom mit fog válaszolni édesapám, még mindig itt van a bizonytalanság körülöttem, de nem tud felzaklatni, békességem van, mert az Úré vagyok és hiszem, hogy Ő vezeti édesapámat is.
"Ezt mondja az ÚR, a te megváltód, Izráel Szentje: Én, az ÚR, vagyok a te Istened, arra tanítlak, ami a javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell." Ézsaiás 48:17
Meg kellett ezt harcolnom önmagammal (a konferencia témájával élve, nagyon jó volt ott is tanulni). Örülök, hogy formál Isten, még ha sokszor nehéz is.
Édesapám minden bizonnyal hozzátenné még a fentiekhez, hogy nem kell minden kinyílt ajtón belépni. Nem minden ajtót Isten tár ki előttünk, és nekünk hívő embereknek meg van az a kiváltságunk, hogy eldönthetjük élünk-e a kínálkozó lehetőségekkel vagy sem. Mert jobb hagyni hogy menjen az a vonat, ami a rossz irányba visz és várni arra, amit az Úr vezet.
Egy énekkel zárom most soraim:
http://www.youtube.com/watch?v=2HSIV-nA0qA
"Te adsz és elveszel
Te adsz és elveszel
A szívem így felel
Hogy áldott szent neved."

Nincsenek megjegyzések: