péntek, március 22

Gyertyafényes istentiszteletben még nem volt részem, de ma este ez is megadatott. Elvették az áramot, így a szószéken elhelyezett két gyertya fényénél tartottuk meg az imaórát. Örültem, érdekes volt. 
Áldott hetem volt, lépten-nyomon megtapasztaltam Isten kegyelmét különösen az iskolában. Minden nagyon jól sikerült, szinte „túl” jól. Nem győztem(ök) hálát adni Istennek kegyelméért, melyet megmagyarázhatatlanul áraszt rám.  Bár a fejem fájt egész héten, ez az időjárás változás nem tesz jót, örültem ennek a hétnek.  Említenék is egy érdekes és meghatározó eseményt (amit már szerda este lekezdtem lejegyezni).

Derült égből villámcsapás, úgy gondolom, érzem ez a kifejezés méltó jelzője a hétfői történteknek. Érdekes dolog történt velem, de hogy a teljes kép meglegyen, kezdem a történet legelején.

Minden akkor kezdődött, amikor az iskolánkban kihirdették, hogy kirándulás lesz egy budapesti testvériskolánkba, ahonnan szintén ide látogatnak az ottani diákok. A létszám korlátozott volt így minél hamarabb jelentkezni kellett. Ez az én érdeklődésemet is felkeltette, ezért mikor hazajöttem a szüleim véleményét is kikértem. Végül édesapámmal végiggondolva és átbeszélve az „ügyet” eldőlt, hogy itthon maradok, már csak azért is, mert Húsvét is beleesik a többnapos kirándulás időpontjába. Hirtelen jött az ötlet és gyorsan el is szállt. 
Így is aktívan részt vettem a programban, amikor az elmúlt héten a pesti diákok megérkeztek. Szerdán a diáktanács szervezett programot nekik, így én és „csapatom” vezettük le a játékokat, vetélkedőket. Csütörtökön az Érmelléki kirándulásra is elmentem, ahol még szavaltam is. Pénteken pedig a március 15-ei vetélkedőn és egyben megemlékezésen is ott voltam a „cserediákokkal” együtt. Örültem, hogy kivehettem a részem így is és már egyáltalán nem vágytam Budapestre. A hétvégét pihentem, mert elégé kimerítettek az elmúlt hetek (tanulás, dolgozatírás, cserediákos program). 
Hétfő délelőtt két óránk van az osztályfőnökünkkel, aki első órán megemlítette azt, hogy maradt szabad hely a kirándulásra, mert a „magyarok” egyel többen jöttek. Nekem kutyafuttában ismét megfordult a fejemben a gondolat, hogy:
- Menjek? Ne menjek?  Á, nem megyek, már megbeszéltem édesapámmal is. Különben is minek nehezítsem meg a magam és mások baját is? Könnyebb nekem otthon átsétálni az imaházba, mint Pesten imaházat keresni és ott elmenni (mert, ha elengedtek volna, a gyülekezetbe menést nem hagytam volna ki, főleg nem Húsvétkor). Meg amúgy is, nem hívő közösség, egyedül közlekedjek Budapesten? Nem kell nekem a gond. – így győzködtem magamat, de valami nem hagyott nyugodni, nem tudtam megmagyarázni miért, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy mennem kellene, annak ellenére, hogy nem akartam. Ezért imádkoztam, azt kértem Istentől, hogy mondja meg nekem, hogy itthon kell üljek, mert egyedül nem tudom meggyőzni önmagam. Miután imádkoztam ismét nyugtáztam magamban, hogy minden oké. 
Az osztályfőnök második óráján egy vita alakult ki az osztályban, melynek a témája a tisztelet volt. Egyesek szerint vannak olyan tanárok, akik nem érdemlik meg a tiszteletet. Ákos (a padtársam) elvette a határidőnaplóm és elkezdte nézegetni, amikor egyszer csak felhívja a figyelmem egy igeversre (a határidőnaplómban minden napra van egy igevers), melyben az állt, hogy tiszteld Istenedet, szeresd felebarátodat és ad meg a tiszteletet a királynak (nem emlékszem pontosan), és mondta, hogy ez most nagyon aktuális; egyetértettem. 
Ezt követően, nem tudom hogyan és miért, de azon kaptam magam, hogy a naplómat a kezemben tartom és egy igevers „szúrja ki a szemem”. Az Apcsel. 9 :15-16 volt az. 
"Ezt mondta neki az Úr: "Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.""
Amikor ezt olvastam, nem tudtam mit kezdeni vele. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek egy lapáttal. Most akkor, hogy is van ez? Egyszerűen minden benne volt ebben a néhány sorban. Az, hogy mit kell csinálnom, az is, amitől féltem nehéz lesz, nem hívők közé megyek, egyszerűen minden. Oldalba böktem Ákost és mutattam neki is az igeverseket, aki csak annyit mondott „hát ez elég világos”. Mondom, jó-jó de nekem valami nem stimmel, MIÉRT? Ismét imádkoztam. Majd feltételeket szabtam, először megérdeklődöm, engem elvinnének-e Pestre, ha igen tovább lépek és beszélek édesapámmal (ő egyszer már úgyis nemet mondott). - Gyomoridegem volt, mert ha tényleg mennem kell, az nem lesz könnyű feladat. -  Tehát az iskolai nap végén, megkérdeztem az osztályfőnökömet a szabad hely felől, aki az igazgatónőhöz irányított. Indultam is az irodájába, de nem volt ott, hívtam telefonon is, de azt sem vette fel. Így elindultam a buszhoz. Eldöntöttem, hogy ha az igazgatónő nem hív vissza, a busz megérkezéséig, otthon már fel sem vetem a témát, mint kérdést. Már megpillantottam a buszt, amikor csörögni kezdett a telefonom. A számon még egy ehhez hasonló mondat is kicsúszott: „ilyen nincs…”. Felvettem és az igazgatónő azt mondta elvinnének engem is. A buszon egész végig a történteken elmélkedtem. Ha el akarnék utazni, sem mennének ilyen könnyen a dolgok. 
Hazaérkezve édesanyámmal beszéltem először, aki azt mondta forduljak édesapámhoz. Édesapám miután végig hallgatott, csak annyit mondott „ezt még meg kell, gondoljam”. Megbeszéltük, hogy másnap, azaz kedden reggel megmondja a választ. Ettől kezdve én nyugodt voltam, ha mennem kell, mert Isten ott akar látni, hát megyek.
Kedd reggel édesapám közölte a választ: IGEN (de imaházba mennem kell, de ez természetes). Az iskolában már aznap egyeztettem az igazgatónővel a részleteket. 
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nem tudom, miért kell menjek, de nem aggódok ott leszek, ahol lennem kell. Már kinéztem magamnak, hogyan jutok el az imaházba (egész könnyű), sőt egyik barátnőm (aki szintén utazik) felajánlotta, hogy eljön velem imaházba. 
Tehát pénteken irány Budapest. 
A válasz meg van mennem, kell, de imádkozásra és erőre így még nagyobb szükségem van.  

2 megjegyzés:

Klári B. írta...

:) Sokszor milyen konkretan szol az Ur, kuld valahova. Keszulj, legy kesz, hogy az utazas barmely pillanataban hasznalni tudjuon! :) Az Ur biztos tudja, miert kuld el teged, kinek van rad szuksege, vagy neked mire van szukseged. Legy nyitott Elotte, a feladat elott. :)
Aldott husvetot!

Klári B. írta...

Amugy meg a gyertyafenyes imaora annak idejen, mikor megadatott, nekem is aldas volt. Valahogy olyankor az ember jobban tud Istenre figyelni, ha nyitott a szive, es az egesz vilag, a kulsosegek kevesbe lesznek fontosak.