szerda, április 18

Dióhéjban, vagy nem is annyira röviden

Írni vagy nem írni? -ez az én kérdésem, amit az elmúlt napokban, hetekben tettem fel magamnak. A válasz pedig változó, vagyis inkább nyilvánvaló. Az elmúlt pár hét alatt nagyon sok dolog történt velem legtöbbjükre pedig már nem is emlékszem tisztán, szinte csak a határidőnaplóm segítségével tudom felidézni az eseményeket  és épp csak annyira, hogy megörökíthessem azokat. Miért nem írtam le azonnal? Talán, sőt nem is talán, hanem szinte biztos, hogy legtöbbször a kedvtelenségem volt az oka mindennek. Valamelyik nap viszont elhatároztam, hogy írni fogok, mert szeretek írni, és szeretném majd visszaolvasni a gondolataimat tíz év múlva is. Ez az "írni fogok", pedig, most következett be és már hét sor be is telt az értelmetlennek tűnő eszmefuttatásommal, amit nem is folytatok tovább, inkább megpróbálok emlékezni.
Megnézve az utolsó napot amikor írtam (feb. 5.), kissé, vagyis eléggé meglepődtem... nem is lesz ez olyan könnyű. Azt sem tudom, hol kezdjem, hiszen rengeteg mondani valóm van, aminek felét sem tudom majd leírni. 
Február régen volt -már ha írhatom ezt- akkor voltak itt nagytatámék, aminek nagyon örültem. Ebben a hónapban, (pontosabban feb. 18-2O között) elutaztam a Székelyföldre tatával és Lajos bátyámmal. Székelykeresztúron lehettünk evangélizációs estéken, amik nagyon áldásosak voltak. Vasárnap este a hűség volt a téma. Isten hűsége felém és az én hűségem felé. Az igehirdetés előtt még bizonyságot is tehettem. A prédikációt követően, pedig rájöttem arra, hogy igen csak kezdő szinten állok a hűség gyakorlást illetően. Egy ének jutott eszembe akkor, amit sokszor még most is hallgatok, hogy meg ne feledkezzek arról, hogy mennyire hajlamos is vagyok a hűtlenségre (ígéreteimre tekintve is), ez az ének pedig a Tisztítsd meg szívemet című dal. Ám, kimondhatatlan öröm és hála volt és van a szívemben azért, mert tudom, hogy Isten megbocsátotta a hűtlenségem és most tanít és vezet a jó úton.
Azon a hétvégén történt az is, hogy meglátogattam Kelemen János bácsit Kisgalambfalván, akivel egy interjút is készítettem. Tényleg erről is írok néhány sort. A II. Rákóczi Ferenc Alapítvány egyik pályázatfelhívásáról én is tudomást szereztem és úgy döntöttem, hogy én is elküldök egy pályamunkát. Egy dolgozatot kellett írjak, amelyben egy olyan idős ember élményeit örökítem meg, aki átélte a második világháborút. A pályamunkát már elküldtem, válasz, illetve kiértékelés még ezután fog érkezni. 
Hétfőn még a Hargitára is felmentünk, majd estére hazaérkeztünk. 
Keddtől szombatig a hermészkedős (műértelmező vetélkedő) pályamunkámat írtam, azért telt ilyen sok időbe, mert olvasni is kellett :)) bár ez egyértelmű. Élveztem a dolgozat elkészítését, a feladatok kidolgozását, jó volt olvasni és írni is. Amint ezzel elkészültem édesapám kérésének (elkalandozott gondolataim miatt nem figyeltem, arra amire kellett volna és ez volt a helyrebillentés) köszönhetően még egy Zsoltárt is elemeztem, bár rájöttem, hogy  az igét nem elemezni hanem érteni és cselekedni kell. Ez persze sokszor nehezebb, de hasznosabb és sokkal jobb. Szerdai nap, igazgatói nap. (ezt most hosszú lenne kifejteni).
Az ezt követő héten nem igazán jártam iskolába, csak néhány órán vettem részt, mivel versenyre készültem, a Hermészkedő, mivel a pályamunkámat elfogadták és tovább jutottam így elmehettem az országos szakaszra, Barótra. Olvasással töltöttem a napjaim nagy részét, ami igencsak tetszett nekem, hiszen szeretek olvasni, hamar eltelt a felkészülési idő és már indultunk is Barótra. Igazából csak emiatt az utazás miatt vettem részt a versenyen. Baróton is nagyon jól telt, a verseny is jó volt, de még jobb volt, hogy meglátogathattam Etelkát. De mint, mindig hibát követtem el ekkor is -nem tudom, hogyan lehetek ilyen- vagyis, vasárnap a díjkiosztón voltam és nem az imaházban. Persze kifogásokat kereshetnék, de édesapámnak igaza volt ekkor is, nem éri meg az egész verseny, sem a díj, amit kaptam, ha emiatt lemaradok az istentiszteletről.
Hazaérkezésem után tárt karokkal és rengeteg pótolni valóval, valamint felmérővel várt az iskola az én "legnagyobb örömömre". Egy hét alatt nagyjából utol is értem magamat, illetve a többieket, ami jó dolog. Ezen a héten került megrendezésre az iskolánkban a március 15.-ei vetélkedő, ahol két iskolatársammal egy csapatot alkotva mérhettük össze a tudásunkat, kreativitásunkat és szónoki képességeinket a többi csapattal, mindezt a történelmi események fényében.
Engem aznap még a láz is ágyba bújtatott, de másfél nap alatt, kihevertem azt a járványt amit, mások másfél hét alatt, úgyhogy jól jártam.
Ezt követően a tanulásra összpontosítottam, vagyis fogalmazzak így, inkább a tanulásra...
Azt hiszem ekkortól kezdtem el a rendszeres matek korrepetálást is. Rendszertelen azt eddig is vállaltam, sőt a többieket ismerve még fogok is, de ezentúl minden pénteken kettőtől háromig állandó programom van, aminek még örülök is, mivel segíthetek másnak/oknak.
Aztán márc. 23-án ismét nagy áhítatot tartottunk az iskolában, most a szőllősi református lelkész tanítását hallgathattuk, majd beszélgettünk és imádkoztunk, ettünk és játszottunk. Én pedig még az esti imaórán is részt vehettem. Eközben itthon is zajlott az élet, bár a szokásos módon.
Aztán meséljek egy kicsit az iskolahétről is, ami nem is volt olyan régen. Milyen hamar átfutottam az elmúlt két hónap főbb eseményeit, vagyis gondolom, hogy főbb, mivel most ezek jutottak eszembe, persze a határidőnaplóm segítségével.
Mivel az osztályfőnökünk beteg és a helyettes osztályfőnökünk is betegszabadságot vett ki az iskolahét idejére, így én lettem a nem hivatalos vezetője az osztálynak. Előadásokra mentünk, filmet néztünk, sétáltunk, hiányzáskövetőt adtam le (márciusit), magyar pénzes papírokat osztottam ki,, tehát felelősséget vállaltam az osztályért, rájöttem nem kis munka :)). Betekinthettem a tanári munkába, és úgy gondolom, hogy nem igazán szeretném ezt a szakmát választani, nekem bőven elég a korrepetálás és az iskolahéten szerzett tapasztalat. Jó volt úgy járni iskolába, hogy nem kellett tanulni és még jobb volt amikor elkezdődött a vakáció. 
Nagypénteken voltunk a  gyülekezetbe, ami jó volt, aztán szombaton takarítottunk este pedig összegyűltünk a fiatalokkal. Mamáék (Jakab) is megérkeztek hozzánk. Vasárnap édesapámmal és Virággal Micskére mentünk, régen jártam ott is, így ezt is pótoltam, valamint jól éreztem magam a délutáni alkalomon, még szolgálhattam én is. Estére pedig már Szőllősön voltunk, ahol a zenekarral és az ifivel is szolgáltunk az esti alkalmon. Hétfőn délben Lidiéknél ebédeltünk, majd sétálni mentem egy kicsit a szabadba. Az esti alkalmon a fiatalokkal egy jelenetet adtunk  elő (Az asszonyok a sírnál), majd a vendégtestvéreket (egy család) hallgattuk meg akik énekeltek és zenéltek. Nagyon áldásos alkalom volt, olyan jó volt együtt lenni és a gyülekezettel ünnepelni a Feltámadt Hőst.
Kedden este az ifjúságunkból páran sétálni mentünk, ami szintén remek kikapcsolódásnak bizonyult.
Szerdán Zilahra jöttünk a család egy részével, (a szülők, Jémina és Virág, ugyanis Judit és Napsugár elutaztak Magyarországra). Én itt is maradtam a rokonoknál. Pálmával három napon keresztül szinte csak hajtogattunk. Mit? Papírt, mivel egy padlóvázát készítek, én elszántságból, Pálma pedig segítőkészségből tette, mindenesetre elkészültünk. Jól telik itt a vakáció, mivel imaházba járunk, kutyát és magunkat is sétáltatjuk, fényképezünk, sütünk-főzünk, filmezünk, pihenünk és beszélgetünk. Tetszik ez nekem, kár, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Nagyon örülök annak, hogy a vakációm egy részét itt tölthettem. 
Hát röviden, vagy nem röviden ennyi lenne az amit most megtudtam említeni.  Bár még két gondolatot leírok az egyik a Húsvétvasárnapi prédikációból a másik az elmúlt vasárnapiból.
Szenvedésből örömbe -hogyan?-  Jézussal, általa. Ez volt a fő gondolatmenete az emmausi tanítványokról szóló prédikációnak, ami nagyon tetszett nekem főleg, hogy egymás után kétszer is meghallgathattam így teljes jegyzetet készítve. 
A Krisztusért való szenvedés, ez pedig az elmúlt vasárnapi prédikáció témája volt, ami eszembe juttatta a nyáron elhangzott tábori előadást.     
most már VÉGE  : D

Nincsenek megjegyzések: